2010 márciusában kezdődött: a világ közvéleményét egy internetre felkerült videó rázta meg, amelyben egy AH-64 Apache katonai helikopter Bagdad fölötti járőrözés közben videojátékba illő jelenetek közepette lelőtte a Reuters hírügynökség két alkalmazottját és további tíz ártatlan embert. Az eset 2007 júliusában történt, az amerikai hadsereg azonban eltussolta. A videót a WikiLeaks nevű honlap és a mögötte álló személy, egy Julian Assange nevű ausztrál hacker tette közzé. Jóllehet már 2006 óta működött, a titkos dokumentumok közzétételére szakosodott honlap ekkor robbant be igazából a köztudatba. Akkor talán kevesen gondolták volna, hogy a videó nyilvánosságra hozatala csak a kezdete a történelem eddigi legnagyobb kiszivárogtatásának – amelynek keretében 2010 júliusában afgán hadinaplók, 2010 októberében iraki titkos dokumentumok, majd 2010 novemberétől több mint negyedmillió titkos diplomáciai távirat került napvilágra –, és Julian Assangeból bizonyos körökben hőst, más körökben terroristát csinál, egy olyan folyamatot elindítva, amelynek a végét ma, 2011 szeptemberében nem lehet előre látni.

Na de ki is ez a Julian Assange és mi a célja a WikiLeaks működtetésével? És hogyan jutott hozzá a titkos amerikai hadi és diplomáciai dokumentumokhoz? Mi a szerepe a történetben Európa legnagyobb újságai közül négynek – The Guardian, Der Spiegel, El País és Le Monde –, valamint az amerikai New York Times-nak? Kiderül mindez a David Leigh és Luke Hardin szerzőpáros által írtWikiLeaks-akták: Julian Assange háborúja a titkosítás ellen című dokumentumregényből. A történet azért is különleges, mert a szerzőpáros két tagja a WikiLeaks-ügyben közvetlenül érintett The Guardian két díjnyertes újságírója, akik személyesen is részt vettek a kiszivárogtatásban és az azt megelőző tárgyalásokban.

Nemcsak a számos első kézből származó információ miatt ragad magával a sztori, hanem a szerzőpáros stílusa miatt is. Ugyanis korántsem egy száraz, csak a tényanyag ismertetésére szorítkozó dokumentumregényt vehetünk kézbe, hanem egy igen olvasmányos, szinte kriminek vagy kémregénynek is beillő történetet. Amelyből – többnyire időrendi sorrendben – megismerkedünk a WikiLeaks-sztori előzményeivel, a dokumentumok közzétételét megelőző tárgyalás és előkészítő folyamatok részleteivel, és nem utolsósorban szereplőivel (a két kulcsfigura Bradley Manning, a 22 éves amerikai tizedes és hírszerző elemző, aki a titkos dokumentumanyagot megszerezte és eljuttatta a WikiLeaksnek, valamintJulian Assange ausztrál hacker, a WikiLeaks „atyja”, aki az egész kiszivárogtatás hátterében áll). Bepillanthatunk – elsősorban a Guardiannal folytatott, sokszor zsákutcába torkolló tárgyalás részletein keresztül – Assange munkamódszereibe és szinte már paranoiás elővigyázatosságába, megismerünk néhányat – az akkor még –  egyre szélesedő WikiLeaks-csapat tagjaiból, továbbá a szerzők azt is elénk tárják, hogy mekkora emberi erőforrásra és mennyi munkára volt szükség ahhoz, hogy a publikálásra kerülő dokumentumok megfelelőképpen feldolgozva jussanak el a közvéleményhez. Emellett, nem utolsósorban, a szerzők egy egész fejezetet szentelnek a sztori talán legvitatottabb elemének: a Julian Assange ellen szexuális zaklatás és nemi erőszak vádjával indított svédországi bírósági eljárásnak és előzményeinek.

Mindez együtt tehát a Wikilekas-akták, 18 fejezetben megírva, kiegészítve közel 100 oldalnyi melléklettel, ahová az amerikai diplomáciai táviratok közül néhány érdekesebbet válogattak be a szerzők. A könyvet magyar fordításban megjelentető Geopen Kiadó emellett, egy közel 40 oldalas kis füzet formájában, öt Magyarországgal foglalkozó vagy rá vonatkozó távirattal egészíti ki a válogatást. Jómagam, aki ugyan valamennyire követtem a sajtóban a WikiLeaks-sztorit, de korántsem voltam tisztában minden részletre kiterjedően az eseményekkel, érdeklődéssel forgattam a könyvet. Egy korrekt összeállítás tehát, amely összeszedetten, jól megszerkesztve, részletekbe menően és igen gördülékeny stílusban helyezi képbe az olvasót a Julian Assange személye körül kibontakozó történetről. Nem véletlen, hogy a filmipar is azonnal lecsapott a könyvre, és Steven Spielberg megvásárolta a megfilmesítési jogokat.

A könyvvel és a szerzőpáros munkájával szemben kevés kifogást fogalmazhat meg az olvasó, hacsak az Assange személyéről kialakított – végeredményében számomra eléggé negatívnak tűnő – képet és az ezzel helyenként kontrasztban megjelenő diszkrét önfényezést nem rója fel nekik. Nyilván, mint szinte minden dokumentumregény esetében, csak akkor lehet teljes a kép, hogyha az olvasó a másik oldal, esetleg kívülállók szemszögéből is bepillanthat a részletekbe. Erre bizonyára jó lehetőség nyílik majd, hogyha megjelennek Julian Assange emlékiratai, amelyre a Knopf és a Canongate kiadókkal kötött szerződés alapján van remény.

A nyomtatásban megjelenő különféle történeteken túl viszont ott van a lecsupaszított WikiLeaks-sztori, amely úgy tűnik, hogy – sajnálatos módon – túllépett azon a határon, amit a sajtószabadság és az emberek információhoz való joga – ezek jelentették Assange és támogatói legfőbb érveit a kiszivárogtatás mellett – nevében elfogadható volt. A cikkem megírása előtt pár nappal ugyanis a WikiLeaks birtokába jutott dokumentumok közül nyilvánosságra került és a világhálón kering egy mintegy 150 ezer titkos diplomáciai táviratot tartalmazó adatcsomag, valamint a csomagot védő jelszó. (Az már csak hab a tortán, hogy a jelszó már a Leigh–Harding-könyv megjelenésével nyilvánossá vált, hiszen ebben szerepel egy sztori, amikor Assange egy szalvétára ír le a Guardian riportereinek egy jelszót. Hogy az említett adatfájlt is ugyanaz a jelszó védi, azt kevesen gondolták volna és csak a napokban derült ki). A WikiLeaks és a Guardian közötti egymásra mutogatáson túl a súlyos az egészben az, hogy ezek a táviratok – ellentétben a sajtóban eddig megjelentetett dokumentumoktól – egyáltalán nincsenek szerkesztve, így tehát tartalmazzák azoknak az informátoroknak a nevét, akik a helyszínen segítették az amerikai külügyi képviselet tagjait. Ezzel viszont a WikiLeaks-kiszivárogtatás egyik legfontosabb alapelve bukott meg, amely szerint úgy hozzák nyilvánosságra a dokumentumokat, hogy gondosan törölnek minden olyan nevet és információt, ami az egyes országokban – és főként a diktatórikus rezsimekben – élő informátorok és helyi források kilétét és életét veszélybe sodorná. Kiszabadult tehát a szellem a palackból és kérdés, hogy ennek milyen következményei lesznek. Egy biztos: a WikiLeaks-sztori tartogat még meglepetéseket, lesznek még fordulatok, amelyek feltehetően kellő háttéranyagot szolgáltatnak majd újabb könyvekhez.